Itt kérem rohadt egy mocsok helyzet, van. Ebben az országban, más korban is, például már Rákóczi idején voltak kurucok és labancok. Sőt már Thököly idején is mintha…Azt megelőzően volt török-barát magyar, osztrák-barát magyar, és volt a végvári vitéz, egy szál gatyában, enmaga becsületével. Még előbb is voltak külföldi királyt akaró pártiak, aztán voltak, akik örökre Mátyást akartak volna találni, szép is lett volna az, de nem jött össze, mert Mátyás törvénytelen fia, hiába volt jó hadvezér, nem bizonyult ügyes politikusnak.


Corvin János - hasonlóan nagyapjához, Hunyadi Jánoshoz - a déli végeken jó szervezőnek, vitéz katonának bizonyult. A politikában azonban sokkal ügyetlenebbül vett részt. Akárcsak apja és nagyapja, Corvin János is a köznemesség bálványa volt: hazai, közülük származó királyjelölt, ellentétben az idegen, elsősorban a Habsburg uralkodójelöltekkel. Apja halála után mégis elsőként hullott ki a trónért folyó versengésből. 1490 júliusában a kincstárral és a Szent Koronával együtt már menekülni kényszerült Budáról, útközben azonban Báthory István és Kinizsi Pál csapatai vereséget mértek rá. Hercegi címét és a Mátyás által neki adományozott birtokok egy részét azonban megtarthatta. A Délvidéken váltakozó sikerű harcokat folytatott a törökkel. Az 1504. évi választáson nem őt, hanem az udvari párt emberét, Perényi Imrét választották nádorrá. Ebben az évben Corvin János meghalt. Két kiskorú gyermeke, Kristóf és Erzsébet 1505-ben, illetve 1508-ban követte a sírba. Özvegyét Ulászló saját unokaöccséhez, Brandenburgi György őrgrófhoz kényszerítette feleségül. Miután 1509-ben ő is meghalt, a Hunyadi-birtokok Brandenburgi Györgyre szálltak. A köznemesség vezetését Szapolyai István nádor fia, János vette át.

Lám-lám a hálás utókor, és az egykori hívek. Kinizsi vereséget mér Mátyás fiára. Alig temették el az ország egyik legtehetségesebb, és ezt a tehetséget valóra is váltó uralkodóját, fogja magát Kinizsi és lelkifurdalás nélkül elp….zák a fiát, együtt, egy Báthoryval. Micsoda idők! Ezek után már azon sem csodálkoznék, ha IV. Bélát valaki megvádolja a tatárokkal való, kollaborálással. Nem azt nem lehet – mert méltatlan vicc lenne a második honalapítóval szemben – másrészt szerintem a tatárok voltak az első és utolsó hódítóink, akiket piszkosul nem érdekelt, hogy szereti-e őket valaki, vagy netán együtt akarna működni velük. Mielőtt az illető felajánlhatta volna áruló szolgálatait, már előtte időben lenyilazták őkelmét. Azóta is úgy tart minket számon a tatár história, hogy nem volt közöttük áruló. Nos akkor innen kellene kezdeni. Bizony magyari testvéreim, ahogy többször is írtam már elébb: rá kell döbbennünk néhány alapigazságra.

Tatár idők járnak. Nem tudni, hogy hol tör ránk az ellen, de ránk fog rontani, hogy Muhinál-e, vagy Albertirsánál tökmindegy. Miben is áll ma a tatárveszély? Mindenben, ahogy, akkor is volt. ???
Sorolom:
Kevély és fenekedő urak.
A veszéllyel nem számolók.
Adót nem fizetnek, sereget nem adnak, táborba nem vonulnak.
Aki a táborban van, hullára issza magát, másnap már alig kell rajta, a tatárnak valamit is mészárolnia.
Széthúzás és nemzetrontás.
A király hatalmának, legitimitásának folytonos megkérdőjelezése.
A javak széthordása, a meglevő kevés védővár végletekig történő lezüllesztése.
A lakosságról történő teljes megfeledkezés, pedig azért voltak az adó, a robot, a dézsma, hogy testi-szellemi táplálékhoz juthasson az egyszerű halandó is, hát csak porba hullani maradt joga, mert a sebtében megerősített templomig sem jutott el a szerencsétlen.
Tavaly mutatta be egy régészhölgy egy megtalált kemencében, anya és gyermeke holttestét, akik a tatár elől odabújtak, azok, meg ha már ott vannak (voltak) megsütötték őket. A kutyafejűek!
Pedig Juliánus meghozta a vészjósló híreket. Mindhiába.

Most kapaszkodj meg kedves olvasó a karosszékben! Hát dejsze (de hiszen), kétszáz évvel elébb még mi is lényegében tatárok voltunk. Ha nem is azok, de olyasmik. Apró lovakon száguldoztunk, nyilaztunk, templomot romboltunk, máig emlegetik Szent Gallent, szóval a mi nyilainkat rettegte Európa. Aztán elég volt kétszáz esztendő és eltunyult, lezüllött, magára hagyatott néppé lettünk. Példátlan egy társaság vagyunk.

Aztán meg mi történik?
IV. Bélát, a visszatérő királyt a mongol hadjárat tapasztalatai ráébresztették korábbi politikája hibáira. A továbbiakban konfrontáció helyett megegyezésre törekedett az ország nagybirtokos nemeseivel. Az új birtokvizsgálatok már nem a királyi birtokok erőszakos restaurációját szolgálták, hanem biztosították kinek-kinek a maga jogos tulajdonát. Politikájának középpontjába egy új tatár támadás elhárítására tett intézkedéseit helyezte. Korszerű kővárakat építtetett, birtokadományaival erre ösztönözte alattvalóit is. Szintén védelmi célokat szolgált a kunok visszatelepítése az országba. A tatárjárásnak ellenálló esztergomi várat az érseknek adományozta, majd székhelyét Budára tette át.
Sírjára az alábbi verset vésette a hálás utókor:
Aspice rem caram:
tres cingunt Virginis aram:
Rex, Dux, Regina,
quibus adsint Gaudia Trina
Dum licuit, tua dum viguit
rex Bela, potestas,
Fraus latuit, pax firma fuit,
regnavit honestas.

Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három:
Béla, neje s herceg - örvendjenek ők az egeknek!
Míg lehetett, ült trónja felett a király hatalomban:
Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan.

Köszönjük hős király. Tessék már elgondolkodni akkor! Nekünk mindig tragédia kell előbb, hogy hőseink lehessenek?