Polipress

Nálunk nincs olyan, hogy kerékpár. Kerékpáron elképzelni, legfeljebb a City-be igyekvő hivatalnokot, vagy a vadnyugaton csetlő-botló angolt játszó Terence Hillt tudom, a Vigyázat vadnyugat című alkotásból. Azt hiszem Zöldfülü, vagy milyen címmel is vetítették. Szóvak nálunk bringa van. Sokáig csak gyerek és dolgozó bringák voltak mifelénk. Olyasmiről, hogy hobbi-kerékpár, meg versenybringa még csak hallottunk valamit, de a Mountin Bike, az, valami döbbenetes felismerés volt számomra, hogy mire is lehet jó egy hegyi bringa. Hiszen én már 1962-ben feltaláltam. Életem első hat évét síkvidéken töltöttem, ezt követően költöztünk egy, amolyan dimbes-dombos vidékre, melynek dombjait a gyerekszem - amelyik addig csak távolról látott hegyet, egyenesen a Himalájának nézte. A köröttünk magasodó ormokat (értsd. dombokat) tátott szájjal lestem. Mindig megöl a kíváncsiság, ha hegyet látok, hogy mi a fene lehet mögötte. Nos ezútztal, alaposan megnéztem. Azelőtt két évvel, kaptam meg életem első „örökhajtós” bringáját, ezeken nem volt kontra. Más bonyodalom is volt a járgányommal, jó ideig nem engedelmeskedett nekem, és nem engedett egyedül a hátára pattannom. Apám takaros botot faragott, azt valahova hátra, a nyereg mögé biggyesztette, és kísérgetett naphosszat a szerencsétlen, de a bringa, az nem engedelmeskedett, folyton levetett magáról. Az utcabéli skacok persze jókat röhögtek, és az egyébként akkor még jól nevelt helyi copfos-masnis lányok is jókat vihogtak szerencsétlenkedéseimen. Nem is boldogultunk egymással, majd’ egész nyáron, és feladtam a meccset. Mígnem váratlanul a nagyfaluba, Budapestre vetett a sors, rokonlátogatás volt a program. Emlékszem életem első vonatára, az se volt semmi, de a gőzmozdony az bizony valami elképesztő szörnyeteg volt. Fekete sárkányként ontotta a füstöt, a gőzt, megannyi karja, kereke mozgott, mintha élne. Szóval eljutottunk a MÁV segedelmével keresztanyámhoz. Jó kis programok voltak, értékeltem az Állatkertet, a János hegyet, biztosan megmutatták a Dunát is, de nem emlékszem rá (bocsi), így ment ez, egészen a Vidám Parkig. Ott aztán minden, maga volt a döbbenet. Volt valami gördülő hordó, amiben egyensúlyozni kellett, aztán a lányok, hölgyek szoknyáját felfújó rácsos készség, persze minden női-hölgy kellő óvatossággal közelítette meg a helyszínt, így nem sok látnivaló akadt.

 Ekkor jött a képbe a körhinta. Mindenféle lovakra lehetett volna felszállni, kiskocsikba lehetett volna beülni, de én nem…földbe gyökerezett a lábam. Volt ott egy bringa is. Semmi mást nem láttam, csak a bringát, Apám ugyan csodálkozott, hogy az általam megunt, sőt már gyűlölt szerkezetet választom, de éreztem, hogy nem tehetek mást. Erre fel kell ülnöm. Úgy is tettem, s mivel jól szabott tartórúdja volt, a szerkezet tetejéhez rögzítve, nem is dőlt fel velem. Néhány tíz kört mehettem vele, mert már mindenki nagyon unta magát, csak én nem. Szárnyaltam, a gondolataim száguldoztak, ha ezt a többiek látnák! Micsoda élmény! Semmiképpen nem borul fel! Valami csoda volt. Éjjel is a bringával álmodtam, s álmomban - t u d t a m b r i n g á z n i. Alig vártam, hogy hazaérjünk, kirángattam apám egyensúlyozó botját belőle, fölpattantam rá és büszkén tekertem a pedált. Nagyanyám éppen abrakot vitt a teheneknek, majdnem eldobta a fából esztergált etető edényt a teli abrakkal, kiabált is apámnak, hogy gyorsan jöjjön, mert csodát láthat. - Ez a gyerek meg bringázik! (Mintegy két év múltán a gyerek fenn állt, a meghódított hegytetőn, az elhagyhatatlan bringájával, és éppen megállapította, hogy a hegy mögött is hegy van.) Vakartam a fejem, mert erre a fejleményre nem számítottam, a szüleim által engedélyezett hatótávolságom határán voltam, így nem tehettem mást, készülődtem visszaindulni. Mi sem természetesebb, mint leszáguldani a hegyről (értsd. dombról) bicajom hátán… nem is volt megállás, mivel örökhajtós bringán nincsen kontra. A száguldás egyre gyorsabb - mit gyorsabb eszeveszettebb lett, dobált a szekerek által taposott földes úton, de én csak markoltam a kormányt, süvített a füleim mellett a szél, s készültem a halálra. Ekkor jutott eszembe életem egyik első, és egyik legnagyobb balfogása, meghúztam a kormányon elhelyezett első féket…Baleseti Sebészet. Már el tudtam olvasni. Visszarémlik, hogy a fék meghúzását követően, átzúgtam a kormány felett, hiszen a pofák jól fogtak elől, és landoltam az út porában. Éppen csak bemutatkoznom nem kellett anyámnak, aki némi tétovázás után felismerni vélte bennem kisfiát, majd egy sikolyt követően valakikkel elszállíttatott a szomszédos nagyközség kórházába. Az én kedvemet azonban senki és semmi nem vehette el a biciklizéstől, négy évtizeden át, tekertem különböző okokból a pedált, de mindig nagy-nagy szeretettel. Tíz éve nincs biciklim, és én sem vagyok ugyanaz az ember, érzem, jobb életem lenne, ha volna bringám. Nem azért írtam ezt le, hogy egyet is küldjetek, nem, 100 méterre sincs a bolt, de eddig nem tűnt föl, hogy hiányzik őkelme, pedig így van.

Eredetileg a hatvanas-hetvenes évek szocializmusának egyik alapkövéről a dolgos-szorgos, bringákról, a kocsmafalhoz támasztott szerkezetekről, a répaföldön sátortartóként szolgáló bicajról, a nagyanyám által örökké csak tolt bringáról szerettem volna írni. Szegény nagyi – egy életen át, tolta rajta a zsákokat, cipelte vele a fonott kosarakat, amelyekben meggyet, cseresznyét, kolompért adtunk fel a pesti rokonoknak, tetejük gondosan zsákkal, vagy fonott tetővel volt lefedve, s nekem iskolázott kisembernek kellett megcímeznem a ráerősített kartonpapírokat. Szerintem senki nem írta le nálam többször a Budapest nevet, és különböző utcái nevét, s mit ne mondjak, a feladott csomagok másnapra mindig odaértek. Majd’ elfelejtettem, szegény nagyi soha nem mert felülni a bringára, mindig csak tolta, hogy állhatta meg, hogy ki ne próbálja egyszer is? Szerintem, megtette, csak neki elment tőle a kedve, de erről soha nem beszélt…