Polipress

Történelmünk híres mondatai, és következményeik

A mondat, a történet nem érthető meg a hosszas bevezető nélkül. Tanultuk – tanulgattuk anno, ki jobban – ki kevésbé – én jó „töris” voltam, de ilyen részletekbe menően nem világította meg a tankönyv, vagy a tanerő a történetet. A bukott szabadságharcot követően évtizedekig duzzogtunk, tán még ellen is álltunk, azután az uralkodó nagy bajba kerülve, ünnepélyes külsőségek mellett, drámai beszédet mond nemes urainknak, hiszen nem messze álltak már Bécstől a franciák és a bajorok. Uraink meghallgatták őt, látták ünnepélyes öltözékét, karjában a pici Józsefet, szemében a könnyeket, s merő lelkesedés vett erőt rajtu(n)k, egy hangon kiáltották: „Életünket és vérünket”. „Vitam et sangvinem pro rege nostro!”
Egyvalaki humoránál volt, aki megjegyezte, hogy de zabot nem. „Sed avenam non…” Menekülnie is kellett, hiszen kardélre hányták volna a frissen belelkesült urak.
A történet alább következő részleteiből kiderül, hogy a frissen összetrombitált magyar had, minden harci tapasztalat nélkül, hozzá nem értő vezérek alatt, télen(!) bucira verte az ellent.
„Télvíz idején kezdték meg a visszatorló hadjáratot. S ez a gyakorlatlan hadsereg, mely egy varázsütésre támadt elő a földből, mely ócska fegyvereket kapott, ahol talált, melyet tisztek gyanánt alispánok és szolgabírák vezettek; melynek tábornagyai és tábornokai a királynő által hirtelenében kinevezett magyar mágnások, zászlós urak voltak; már januárban túlkergette az Enns folyón az egyesült francia-bajor hadsereget, visszafoglalta Passaut, bevette Linzet, foglyul ejtve a tízezernyi francia helyőrséget, onnan betört Bajorországba; február 13-kán Mentzel és Trenk pandúrjai elfoglalták Bajorország fővárosát, Münchent, s Károly Albert, ki éppen egy nappal előbb koronáztatta meg magát Frankfurtban császárnak, ki három hó előtt Bécset és Magyarországot akarta elfoglalni: országtalan földönfutóvá lett; a magyar és horvát szabadcsapatok száguldoztak keresztül a szép, gazdag Bajorországon, dúlva és fosztogatva kegyetlenül.”
Magyarország ez időkben a Rákóczi szabadságharc miatt elnyomva, lerombolt váraival, lelkét vesztett népével, szégyentől marcangolt öntudattal, Rákóczira hiába várva töltötte napjait. Ekkor jön egy újabb csapás, a Habsburgok női ágának uralkodóként való elfogadása.
1722-23 Pragmatica Sanctio kiadása (Habsburgok nőági örökösödését fogadtatja el, örökös tartományok és Magyarország feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz, közös védelem, Magyarország saját törvényei szerint kormányoztatik.
Képzeljük, el, miként fogadhatta e hírt rodostói magányában a vezérlő fejedelem. Szerencsére (?) nem kellett megérnie a királynő trónra lépését. Térjünk vissza az 1741-es év fejleményeire. Szóval győztünk, ismét benyargaltuk Európa nyugati területeit, megmutattuk a franciáknak is, hogy hol a határ, és hosszú időre megerősítettük a Habsburg ház uralmát. Jól kib…nk magunkkal, vagy nem? A csoda tudja. Futballpéldával élve: hosszú ideje formán kívüli, többszörösen vert sereg voltunk, normális csapatot nem hogy nem tudtunk, nem is akartunk kiállítani. Mindennemű ilyen felhívást kiröhögtek, vagy kipfújjoltak a tekintetes rendek. A Habsburg ház a külső támadás miatt a szakadék szélére kerül, valami bajor fityfiritty már ki is kiáltatja magát többek között, hazánk uralkodójának is. Végszükségben érkezik Pozsonyba Mária Terézia, a képek alapján nem is túl vonzó királynő, karján a gyermek, néhány könnycsepp, megrendítően lelkesítő beszéd: erre a Mi romantikus lelkületű nagy és középnemeseink, az akkori elit, többségében legalább passzívan ellenálló urai, fogják magukat, és lényegében mindent felajánlanak: hiszen életünknél, és vérünknél nincs, nem lehet többet odaadni. Fiatal magyar ifjakból testőrséget állítunk, (sic) az uralkodónő mellé. Milyen hála következett? II. József refomjai, Martinovicsék vérpadja, Kazinczy börtöne, a magyar nyelvhasználat még egy évszázados tiltása, az önállóság teljes korlátozása, majd 1848, és végül, Arad, a vértanúk, aztán nem sokkal a bukásában is dicsőséges forradalom és szabadságharc után ismét kiegyeztünk, mi több: mintha Mi tettünk volna több engedményt. Megalázkodtunk, megalkudtunk, vagy józanul mérlegeltünk? Nem hiszem, hogy ennyire a jövőbe láttak volna a döntéshozók, de tény, hogy négy évtizedes, töretlen, soha nem tapasztalt fejlődés következett. Mai városaink, Buda és Pest épületei, a pályaudvarok vasutak, indóházak, utak, malmok, üzemek, gyárak nem lettek volna, nem lennének, ha nem lett volna a kiegyezés. A sértődött időszakaink egyre kevesebb ideig tartanak, ahogy felgyorsul sz élet, 1956. novem,ber 4-ét követően, 1957. május 1.-én komoly, el nem hazudható tömeg tapsol Kádárnak. 1963-ra, a társadalom végeredményben megbékél, és elfogadja a diktatúra ajánlatát…Mai fásult, hitehagyott jelenünkben, hol is lehet az a hölgy, gyermekkel a karján, aki kivezeti ebből a mai apátiából, stílszerűen meghatározva: Mária országát. Kinek is ajánlhatnánk fel Életünket és Vérünket?

Nálunk nincs olyan, hogy kerékpár. Kerékpáron elképzelni, legfeljebb a City-be igyekvő hivatalnokot, vagy a vadnyugaton csetlő-botló angolt játszó Terence Hillt tudom, a Vigyázat vadnyugat című alkotásból. Azt hiszem Zöldfülü, vagy milyen címmel is vetítették. Szóvak nálunk bringa van. Sokáig csak gyerek és dolgozó bringák voltak mifelénk. Olyasmiről, hogy hobbi-kerékpár, meg versenybringa még csak hallottunk valamit, de a Mountin Bike, az, valami döbbenetes felismerés volt számomra, hogy mire is lehet jó egy hegyi bringa. Hiszen én már 1962-ben feltaláltam. Életem első hat évét síkvidéken töltöttem, ezt követően költöztünk egy, amolyan dimbes-dombos vidékre, melynek dombjait a gyerekszem - amelyik addig csak távolról látott hegyet, egyenesen a Himalájának nézte. A köröttünk magasodó ormokat (értsd. dombokat) tátott szájjal lestem. Mindig megöl a kíváncsiság, ha hegyet látok, hogy mi a fene lehet mögötte. Nos ezútztal, alaposan megnéztem. Azelőtt két évvel, kaptam meg életem első „örökhajtós” bringáját, ezeken nem volt kontra. Más bonyodalom is volt a járgányommal, jó ideig nem engedelmeskedett nekem, és nem engedett egyedül a hátára pattannom. Apám takaros botot faragott, azt valahova hátra, a nyereg mögé biggyesztette, és kísérgetett naphosszat a szerencsétlen, de a bringa, az nem engedelmeskedett, folyton levetett magáról. Az utcabéli skacok persze jókat röhögtek, és az egyébként akkor még jól nevelt helyi copfos-masnis lányok is jókat vihogtak szerencsétlenkedéseimen. Nem is boldogultunk egymással, majd’ egész nyáron, és feladtam a meccset. Mígnem váratlanul a nagyfaluba, Budapestre vetett a sors, rokonlátogatás volt a program. Emlékszem életem első vonatára, az se volt semmi, de a gőzmozdony az bizony valami elképesztő szörnyeteg volt. Fekete sárkányként ontotta a füstöt, a gőzt, megannyi karja, kereke mozgott, mintha élne. Szóval eljutottunk a MÁV segedelmével keresztanyámhoz. Jó kis programok voltak, értékeltem az Állatkertet, a János hegyet, biztosan megmutatták a Dunát is, de nem emlékszem rá (bocsi), így ment ez, egészen a Vidám Parkig. Ott aztán minden, maga volt a döbbenet. Volt valami gördülő hordó, amiben egyensúlyozni kellett, aztán a lányok, hölgyek szoknyáját felfújó rácsos készség, persze minden női-hölgy kellő óvatossággal közelítette meg a helyszínt, így nem sok látnivaló akadt.

 Ekkor jött a képbe a körhinta. Mindenféle lovakra lehetett volna felszállni, kiskocsikba lehetett volna beülni, de én nem…földbe gyökerezett a lábam. Volt ott egy bringa is. Semmi mást nem láttam, csak a bringát, Apám ugyan csodálkozott, hogy az általam megunt, sőt már gyűlölt szerkezetet választom, de éreztem, hogy nem tehetek mást. Erre fel kell ülnöm. Úgy is tettem, s mivel jól szabott tartórúdja volt, a szerkezet tetejéhez rögzítve, nem is dőlt fel velem. Néhány tíz kört mehettem vele, mert már mindenki nagyon unta magát, csak én nem. Szárnyaltam, a gondolataim száguldoztak, ha ezt a többiek látnák! Micsoda élmény! Semmiképpen nem borul fel! Valami csoda volt. Éjjel is a bringával álmodtam, s álmomban - t u d t a m b r i n g á z n i. Alig vártam, hogy hazaérjünk, kirángattam apám egyensúlyozó botját belőle, fölpattantam rá és büszkén tekertem a pedált. Nagyanyám éppen abrakot vitt a teheneknek, majdnem eldobta a fából esztergált etető edényt a teli abrakkal, kiabált is apámnak, hogy gyorsan jöjjön, mert csodát láthat. - Ez a gyerek meg bringázik! (Mintegy két év múltán a gyerek fenn állt, a meghódított hegytetőn, az elhagyhatatlan bringájával, és éppen megállapította, hogy a hegy mögött is hegy van.) Vakartam a fejem, mert erre a fejleményre nem számítottam, a szüleim által engedélyezett hatótávolságom határán voltam, így nem tehettem mást, készülődtem visszaindulni. Mi sem természetesebb, mint leszáguldani a hegyről (értsd. dombról) bicajom hátán… nem is volt megállás, mivel örökhajtós bringán nincsen kontra. A száguldás egyre gyorsabb - mit gyorsabb eszeveszettebb lett, dobált a szekerek által taposott földes úton, de én csak markoltam a kormányt, süvített a füleim mellett a szél, s készültem a halálra. Ekkor jutott eszembe életem egyik első, és egyik legnagyobb balfogása, meghúztam a kormányon elhelyezett első féket…Baleseti Sebészet. Már el tudtam olvasni. Visszarémlik, hogy a fék meghúzását követően, átzúgtam a kormány felett, hiszen a pofák jól fogtak elől, és landoltam az út porában. Éppen csak bemutatkoznom nem kellett anyámnak, aki némi tétovázás után felismerni vélte bennem kisfiát, majd egy sikolyt követően valakikkel elszállíttatott a szomszédos nagyközség kórházába. Az én kedvemet azonban senki és semmi nem vehette el a biciklizéstől, négy évtizeden át, tekertem különböző okokból a pedált, de mindig nagy-nagy szeretettel. Tíz éve nincs biciklim, és én sem vagyok ugyanaz az ember, érzem, jobb életem lenne, ha volna bringám. Nem azért írtam ezt le, hogy egyet is küldjetek, nem, 100 méterre sincs a bolt, de eddig nem tűnt föl, hogy hiányzik őkelme, pedig így van.

Eredetileg a hatvanas-hetvenes évek szocializmusának egyik alapkövéről a dolgos-szorgos, bringákról, a kocsmafalhoz támasztott szerkezetekről, a répaföldön sátortartóként szolgáló bicajról, a nagyanyám által örökké csak tolt bringáról szerettem volna írni. Szegény nagyi – egy életen át, tolta rajta a zsákokat, cipelte vele a fonott kosarakat, amelyekben meggyet, cseresznyét, kolompért adtunk fel a pesti rokonoknak, tetejük gondosan zsákkal, vagy fonott tetővel volt lefedve, s nekem iskolázott kisembernek kellett megcímeznem a ráerősített kartonpapírokat. Szerintem senki nem írta le nálam többször a Budapest nevet, és különböző utcái nevét, s mit ne mondjak, a feladott csomagok másnapra mindig odaértek. Majd’ elfelejtettem, szegény nagyi soha nem mert felülni a bringára, mindig csak tolta, hogy állhatta meg, hogy ki ne próbálja egyszer is? Szerintem, megtette, csak neki elment tőle a kedve, de erről soha nem beszélt…

Néha jó pofa, néha neveletlen, mostanság már kamaszodik, és nem lehet mindent elnézni neki. A nevelés elkezdődött, hozzávetőleg egy hete intőt kapott, és most szülei kivennék a suliból. Csakhogy még bőven iskolaköteles. Ráadásul mostanában inkább szaporodnak a renitens megnyilvánulásai. Hol Kóka, hol Horn Gábor képében jelenik meg, és rondán beszél, még kamerák előtt is. Sokat követel, és keveset teljesít. Mostantól nagy tesója, leveszi róla félig a kezét, viszont teljesen rajta tartja a szemét. Pisti tovább rosszalkodik, mi több huzakodik, feszíti a húrt, amely elpattanhat, s valakinek a tisztánlátása bánhatja. Ideje lesz észhez térni, mert jön a suliból kitiltás az össze következményével. Nincs többé zsebpénz, külön juttatások a haveroknak, nincs suliba vivő Audi, sőt a felkészítő tanárokat sem fizetjük. A barátnak, barátnőnek látszó tárgyakat gyorsan elveszítheted, az üveggolyó kevés lesz. Különösen bosszantó, amikor Kókás állapotban arcpirítóan szemtelen stílust veszel fel csibészke.

Ide figyelj Pistike!

Nem vagy abban a helyzetben, hogy bokán rugdoss. El tudom intézni az osztályban, hogy cserepados legyél a következő két éves félidőben: akkor mi lesz? El tudom intézni, hogy Gábor (Horn) barátod is melléd üljön, jobb lesz így? Tudom, mindig túlmozgásos, eleven kölyök voltál, de kamaszodsz, illik elkezdeni viselkedni. Nem árt tisztességet, jólneveltséget, alapvető parlamenti matematikát sem tanulnod. Arról nem beszélve, hogy nem akar menni az a fránya tananyag. A kötelező irodalmat meg kell tanulnod, és a szerint teszed föl a kezed, ahogy az elő van írva. Nem, nem azért van a bratyó, hogy a háta mögé bújva kacsingass kifelé, és tapsokat arass, cirkuszi poénokkal. Tartsd be a szabályokat, mert behivatom a szüleidet. Pisti! Fel kell nőnöd a feladathoz, vagy mehetsz a másik osztályba, ahol Viktor bácsi a főnök, ott nincs pardon.

Van olyan, amikor senki nem tud semmit. Olyan is van, amikor senki nem törődik senkivel és semmivel. Van olyan, amikor nagyon kevés ember dönt milliók sorsáról. Van olyan, amikor EGY. Van olyan, amikor a gőg, a fennhéjázás, most én majd megmutatom magatartás válik, egyik napról a másikra általános módszerré. Van olyan, amikor mindennek előzménye is van.
Nálunk van ennek előzménye. Akarnok volt, az SZDSZ-Fidesz-MSZDP-Kisgazdapárt, az elnök közvetlen választásának meghiúsításában. Mi, egyszerű népek engedelmesen járultunk az urnákhoz, és az MDF bojkott ellenére megszavaztuk, hogy nem akarunk közvetlenül köztársasági elnököt választani. Hatezer szavazat különbség volt.

Persze át lettünk verve, mert jött aztán néhány alkalom, amikor nagy szükség lett volna egy erős elnök közbeavatkozására. Taxisblokád, médiaügyek, a demokráciát fenyegető megmozdulások, a 2/3-os törvények megváltoztatásának lehetetlensége. Ugyanígy elképzelhető lenne, egy erős elnöki hatalom esetén annak a parlamentnek a feloszlatása, amely törvénytelenül fogad el kétéves költségvetést, vagy hazug kampányt folytatva jutnak be a törvényhozásba pártok és alkotnak kormányt, valamint ellenzéket. Ha lenne, már rég megtette volna, hogy néhány miniszterelnöktől megvonja a bizalmat és új választást ír ki. Mi azonban értünk a focihoz, és a politikához is. Népszavazunk, nem törődve a következményekkel, választunk, sokszor pillanatnyi hevületünknek megfelelően.

Ilyen elnök azonban nincs, aki tudna segíteni rajtunk, ilyen helyzetekben. Ha lenne: király lenne. Szükségünk van-e királyságra? Igen. Mást sem teszünk 1989-től, csak folyton önmagunk ellenére döntünk, s masírozunk a királyság felé. Uralkodna, döntene, rendet vágna, adott esetben akár…

Ajjaj. Az mégsem demokratikus. Nem bizony. Kelet Európának és ennek az országnak erős emberre van szüksége. Most engem mindenki kapásból le fog teremteni. Micsoda gondolkodás! Demokrácia van: szavazunk, választunk, népszavazunk, élünk demokratikus jogainkkal, minden rendben van. Majd’ ezer évig nem volt erre lehetőségünk – most van. Van. Ez kétségtelen. Most éppen arra várunk, talán április 30-ig, hogy lesz-e kisebbségi kormányzás? Tudja a fene, de nálunk ez nem lehet hosszú életű megoldás.

Lemond-e Gyurcsány? Olyan helyzet teremtődött, hogy minden személyes szimpátiám ellenére, be kell látnom, erre bizony nagy sansz van. Tud-e az MSZP, az esetleg eztán visszaóvakodó SZDSZ-szel új koalíciót kötni? Tud. Ez viszont olyan, mintha az általam, általunk 2006-ban adott felhatalmazást, amely alig különbözik egy biankó csekktől, néhányan, – megkérdezésem, megkérdezésünk nélkül, passzolnák tovább.

Kérem szépen, ez az állam működésképtelen. Elérkezett a demokrácia vége, amely quasi demokráciaként, értsd, felnőtteknek látszó emberek homokozójaként működik. Rendszeresen rúgják szét egymás várát, igyekeznek kicsavarni a vödröt, lapátot a másik kezéből. Belepisilnek a homokba, közben elgáncsolják egymást, hajat tépnek, csipkelődnek, s sehol senki, aki rendet tartana közöttük.

Most jön a végső döfés. Itt, helyben bejelentem a képviseleti demokrácia halálát. Akkor is, ha ma a világ legtöbb országában működik, így vagy úgy. Kicsit bonyolult, kicsit drága – de működik, és még nem találtak fel helyette jobbat. Elhittük, ma is hiszünk benne, és agytrösztök, politikusok, politológusok, törvényhozás, államszervezet dolgoznak azon – nálunk is, hogy továbbra is működjön. Máshol működik is: nálunk nem.

Diktatúra kell, puccs, erőszakos hatalomátvétel? Nem - nem kell. Nem is kell akarnunk, sőt küzdhetünk ellene ezerrel. Láss csodát! Záros határidőn belül mégis az lesz. Teljesen demokratikusan fog történni. A mostani feloszlik, kitölti a ciklust, lemond, szétesik, elillan, tökéletesen mindegy. Nevetséges kérdés emellett az SZDSZ önmentő akciója a kinn is, vagyok benn is, vagyok játékkal.

Szegény Gyurcsány. A XXI. századi történelmünk talán utolsó demokrata miniszterelnöke. Jót alkotott, aztán nem úgy mondta, nem úgy gondolta, szapulták, szapulják, most szívatják is. A története záros határidőn belül véget ér, és a mienk is.

Tévedés ne legyen! Demokratikusan fogunk választani ő utána is.

A parlamentet, parlamentnek fogják hívni. A miniszterelnököt, miniszterelnöknek. Egy bökkenő lesz. Annyi jogot fogunk ráruházni, önszántunkból, hogy KIRÁLY lesz ő, akár akarja, akár nem, akár akarjuk, akár nem.

Nem lesz koronája, csak hatalma, de az szinte korlátlan. Így kell demokratikusan diktátort választani. Ő már 1988 környékétől tudja ezt. Én most jöttem rá, Ti pedig rá fogtok jönni. Megérdemeljük? Meg!

Itt kérem rohadt egy mocsok helyzet, van. Ebben az országban, más korban is, például már Rákóczi idején voltak kurucok és labancok. Sőt már Thököly idején is mintha…Azt megelőzően volt török-barát magyar, osztrák-barát magyar, és volt a végvári vitéz, egy szál gatyában, enmaga becsületével. Még előbb is voltak külföldi királyt akaró pártiak, aztán voltak, akik örökre Mátyást akartak volna találni, szép is lett volna az, de nem jött össze, mert Mátyás törvénytelen fia, hiába volt jó hadvezér, nem bizonyult ügyes politikusnak.


Corvin János - hasonlóan nagyapjához, Hunyadi Jánoshoz - a déli végeken jó szervezőnek, vitéz katonának bizonyult. A politikában azonban sokkal ügyetlenebbül vett részt. Akárcsak apja és nagyapja, Corvin János is a köznemesség bálványa volt: hazai, közülük származó királyjelölt, ellentétben az idegen, elsősorban a Habsburg uralkodójelöltekkel. Apja halála után mégis elsőként hullott ki a trónért folyó versengésből. 1490 júliusában a kincstárral és a Szent Koronával együtt már menekülni kényszerült Budáról, útközben azonban Báthory István és Kinizsi Pál csapatai vereséget mértek rá. Hercegi címét és a Mátyás által neki adományozott birtokok egy részét azonban megtarthatta. A Délvidéken váltakozó sikerű harcokat folytatott a törökkel. Az 1504. évi választáson nem őt, hanem az udvari párt emberét, Perényi Imrét választották nádorrá. Ebben az évben Corvin János meghalt. Két kiskorú gyermeke, Kristóf és Erzsébet 1505-ben, illetve 1508-ban követte a sírba. Özvegyét Ulászló saját unokaöccséhez, Brandenburgi György őrgrófhoz kényszerítette feleségül. Miután 1509-ben ő is meghalt, a Hunyadi-birtokok Brandenburgi Györgyre szálltak. A köznemesség vezetését Szapolyai István nádor fia, János vette át.

Lám-lám a hálás utókor, és az egykori hívek. Kinizsi vereséget mér Mátyás fiára. Alig temették el az ország egyik legtehetségesebb, és ezt a tehetséget valóra is váltó uralkodóját, fogja magát Kinizsi és lelkifurdalás nélkül elp….zák a fiát, együtt, egy Báthoryval. Micsoda idők! Ezek után már azon sem csodálkoznék, ha IV. Bélát valaki megvádolja a tatárokkal való, kollaborálással. Nem azt nem lehet – mert méltatlan vicc lenne a második honalapítóval szemben – másrészt szerintem a tatárok voltak az első és utolsó hódítóink, akiket piszkosul nem érdekelt, hogy szereti-e őket valaki, vagy netán együtt akarna működni velük. Mielőtt az illető felajánlhatta volna áruló szolgálatait, már előtte időben lenyilazták őkelmét. Azóta is úgy tart minket számon a tatár história, hogy nem volt közöttük áruló. Nos akkor innen kellene kezdeni. Bizony magyari testvéreim, ahogy többször is írtam már elébb: rá kell döbbennünk néhány alapigazságra.

Tatár idők járnak. Nem tudni, hogy hol tör ránk az ellen, de ránk fog rontani, hogy Muhinál-e, vagy Albertirsánál tökmindegy. Miben is áll ma a tatárveszély? Mindenben, ahogy, akkor is volt. ???
Sorolom:
Kevély és fenekedő urak.
A veszéllyel nem számolók.
Adót nem fizetnek, sereget nem adnak, táborba nem vonulnak.
Aki a táborban van, hullára issza magát, másnap már alig kell rajta, a tatárnak valamit is mészárolnia.
Széthúzás és nemzetrontás.
A király hatalmának, legitimitásának folytonos megkérdőjelezése.
A javak széthordása, a meglevő kevés védővár végletekig történő lezüllesztése.
A lakosságról történő teljes megfeledkezés, pedig azért voltak az adó, a robot, a dézsma, hogy testi-szellemi táplálékhoz juthasson az egyszerű halandó is, hát csak porba hullani maradt joga, mert a sebtében megerősített templomig sem jutott el a szerencsétlen.
Tavaly mutatta be egy régészhölgy egy megtalált kemencében, anya és gyermeke holttestét, akik a tatár elől odabújtak, azok, meg ha már ott vannak (voltak) megsütötték őket. A kutyafejűek!
Pedig Juliánus meghozta a vészjósló híreket. Mindhiába.

Most kapaszkodj meg kedves olvasó a karosszékben! Hát dejsze (de hiszen), kétszáz évvel elébb még mi is lényegében tatárok voltunk. Ha nem is azok, de olyasmik. Apró lovakon száguldoztunk, nyilaztunk, templomot romboltunk, máig emlegetik Szent Gallent, szóval a mi nyilainkat rettegte Európa. Aztán elég volt kétszáz esztendő és eltunyult, lezüllött, magára hagyatott néppé lettünk. Példátlan egy társaság vagyunk.

Aztán meg mi történik?
IV. Bélát, a visszatérő királyt a mongol hadjárat tapasztalatai ráébresztették korábbi politikája hibáira. A továbbiakban konfrontáció helyett megegyezésre törekedett az ország nagybirtokos nemeseivel. Az új birtokvizsgálatok már nem a királyi birtokok erőszakos restaurációját szolgálták, hanem biztosították kinek-kinek a maga jogos tulajdonát. Politikájának középpontjába egy új tatár támadás elhárítására tett intézkedéseit helyezte. Korszerű kővárakat építtetett, birtokadományaival erre ösztönözte alattvalóit is. Szintén védelmi célokat szolgált a kunok visszatelepítése az országba. A tatárjárásnak ellenálló esztergomi várat az érseknek adományozta, majd székhelyét Budára tette át.
Sírjára az alábbi verset vésette a hálás utókor:
Aspice rem caram:
tres cingunt Virginis aram:
Rex, Dux, Regina,
quibus adsint Gaudia Trina
Dum licuit, tua dum viguit
rex Bela, potestas,
Fraus latuit, pax firma fuit,
regnavit honestas.

Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három:
Béla, neje s herceg - örvendjenek ők az egeknek!
Míg lehetett, ült trónja felett a király hatalomban:
Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan.

Köszönjük hős király. Tessék már elgondolkodni akkor! Nekünk mindig tragédia kell előbb, hogy hőseink lehessenek?

Na kérem, akkor gyerünk! Irány az egypártrendszer! Nincs más út, mert ha kicsit is ellenkező véleményen vagy, akkor lezsidóznak, hülyének neveznek, vagy lesajnálnak. Közvetlen környezetem, még normálisnak nevezhető jobbosai rajtam kérik számon, hogy miért tart ki Gyurcsány, és jó lenne, ha már holnap a Déli Áramlatnál ténykedne. Miközben mondják, az arcukról valami megrendítő elégedettség olvasható le, hangjuk emberi, irányomban szánalmat, lesajnálást – szegény hülye még mindig hisz, annak a hazugnak – érzek sugározni. Nem értik, hogy miért nem értem. Sorolják Orbán történelmi érdemeit: a megszépítő múlt távlatából idéznek GDP adatokat, foglalkoztatási rátákat, alacsony munkanélküliséget, a Széchenyi tervet, a kiemelt lakástámogatási programot. Hiába is mondom, hogy azt fölözte le amit a Gyula és Bokros megspóroltak neki, aztán már inkább csak osztogatott…Nem-nem - a biztos választók 67%-nak, és a velem szemben ülőknek polgári kormány kell, mégpedig most. Nem érnek rá várni sem. Az már hab a tortán, amikor előhozzák, hogy egyébként is kaptatok negyven évet (értsd. 1948-1989), hiába mondom, hogy a Rákosi éra idején például én sem éltem, de bizony Gyurcsány még inkább nem, mert fiatalabb egy pár évvel, mint én. Ráadásul semmi közünk ahhoz az egészhez. – De még nem kértetek bocsánatot! Dörögnek ilyenkor. Isten bizony mondom, kár volt, hogy MSZP vezetők legalább 3 alkalommal megtették, és bocsánatot kértek valamiért, amit ők sem követtek el. Aztán jön az Apró villa, a kádkő gyár, meg a síbolás. Hiába mondom, hogy a Fidesz, Magyar Nemzet, Hír Tv rágalomhadjárat: Altus és egyéb ügyek a bíróságokon kötött ki, és nem nyertek bizonyítást a vádak, robotszerűen ingatják a fejüket, és egyéb felhozható érv hiányában lezárják a témát azzal; hogy nem zörög a haraszt…

Valóban kialakult egy olyan többség az országban, amelynek tagjai elégtételt, erkölcsi fölényt, mondhatni majd’ teljes kielégülést éreznek, s meghatódva szemlélik a grafikonokat.
Nem, ennél nem állnak meg. Tőlem szocitól kérdezik, hogy mi van az SZDSZ-el, micsoda egy csaló, hazug párt, és hogyan is lehet még ezekkel bármit is...? Nesze, még ezt a zsákot is megkapom: meg a Horn Gábort, Kókával, meg a farok csóválja a kutyát, meg a zsaroló törpepárt, és egyelőre visszahőkölnek a nyílt zsidózástól, de azért annyit kiejtenek nemzeti érzelmű szájukon, hogy bizony kevés ember kezében összpontosul a pénz nálunk is, és ez bizony baj, meg az előttük (pénzeszsákos valakik) hajlongó kormánnyal is bajok vannak.

Az utolsó stáció. Miért pártozunk mi itt vidéken? Nem való az ilyesmi egy kisvárosba. Lám ők sem Fidesz tagok, igaz, ha feltűnik egy-egy potentát valami gyűlésen: Pokorni, vagy Tőkéczki, vagy bárki az igaz magyar nemzet tévedhetetlen megmondói közül: bizony csapatostul ott ülnek és többszöri orgazmust átélve, távoznak a legújabb gyűlölet óráról. Amikor fölvetem, hogy a baloldalt nemtelen eszközökkel, kamerákkal, rejtett mikrofonokkal, hamis vádakkal is vádolják azon felül, hogy egyöntetűen vallja az újdonsült nemzeti 2/3, hogy semmi keresnivalónk mintegy 100 évig az ország irányításában, akkor legfeljebb egy vállvonogatás, és rászolgáltatok, minderre a válasz.

Ilyenkor jön a maradék: december 5. Wass Albert, nemzetietlen, tehetségtelen, balf…Medgyessy, miért kellett azt a sok pénzt kiosztania, haragszanak is rá a pedagógusok, mert jó volt – jó volt, de már semmivé lett.

Mondjátok meg nekem, hogy miért nincs már hatályban a kivándorló útlevél? Legalább demonstrálhatnám, hogy el kellett mennem. Ugyanis ezek, Ők a többség szeretik ám a Magyar Gárdát is, meg a zsidózást is, meg azt is, hogy a rendőrök verték szét a TV-t, a szegény tüntetők csak meg akarták ezt akadályozni, lásd Urbán Flóri. Aztán még közlik, hogy egyébként sincs értelmiségi holdudvarunk, néhány szenilis nyugdíjas maradt a bázisunk, és örökre végünk lesz 2010-ben, és ez nagy jótétemény lesz a NEMZET számára, amelynek csak akkor lehetek majd eltűrt tagja, ha felhagyok ezzel a hülye emeszpével.

Nos, akkor én azt hiszem, elmegyek egy picit Új Zélandra, s ha megérem: 30 év múlva jövök ökölrázni, ha kell, akkor újratemetni, és az akkorra már utált, de rettegett vezért elkergetni a diktatórikussá vált hatalomból.

Lehet más forgatókönyv is… Megeshet az is, hogy tejjel-mézzel folyó Kánaán fogad, megismernek már a határon és mondják: - Na látod, mi megmondtuk. Nem szólok semmit, török egy darabot a kolbászból font vasfüggönyből, és forgatom a számban…torkomban gombóc, és nagyon szégyellem magam, hogy nem voltam képes felismerni a nemzetvezető nagyságát.

II. József 1780. november 29-én lépett trónra, azonban saját elhatározásából lemondott a koronázásról és az ezzel járó eskütételről. Emiatt nevezte el Ányos Pál „kalapos királynak”, amely ragadványnév igen elterjedtté vált. A kalapos király mentesült minden kötöttségtől, amik elődei és a rendek egyezségeiből származtak: nem kellett garantálnia a rendi szervezetek, jogok megmaradását. Ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy saját elképzelései szerint átalakíthassa az államberendezkedést. Édesanyjához hasonlóan rendeletekkel kormányzott, országgyűlést egyszer sem hívott össze. Mivel azonban hatalmas iramban ontotta a saját maga alkotta rendeleteket – 10 év alatt hatezret! – az államapparátus már csak a mennyiség miatt sem tudta azokat végrehajtani. Sok intézkedése valóban észszerű és hasznos volt, de sértette a hagyományokat (pl. a koporsós temetés tiltása gazdasági okokból) vagy egyszerűen végrehajthatatlan volt (pl. a női divat korlátozása).
II. József egyik első, legfontosabb intézkedése a türelmi rendelet meghozatala volt 1781-ben, amely a reformátusok, evangélikusok és ortodoxok számára szabadabb vallásgyakorlást engedélyezett az eddiginél.
A nem tanítással, gyógyítással vagy tudománnyal foglalkozó szerzetesrendeket és mintegy 140 kolostort feloszlatott, vagyonukat a Vallásalapba olvasztotta (szekularizációs rendelet, 1782. január 12.). Még a vallási ünnepek, a mise és a papnevelés rendjébe is beavatkozott.
1786-ban a jobbágyok botozását is megtiltotta az uralkodó, illetve ugyanebben az évben eltörölte a halálbüntetést. 1787-től kezdve állami ügyvédeket rendeltek ki a parasztok védelmére peres ügyeikben.
Sok intézkedése a későbbi polgári átalakulást, modernizációt vetítette előre, azonban a hagyományok és az ősi államberendezkedés figyelmen kívül hagyásával, félresöprésével maga ellen hangolta a társadalom sok csoportját.

Bizony-bizony hosszú bemutatása egy nem különösebben népszerű uralkodónak. Gondolom, hogy egy-egy nemesi kúrián a neve kiejtése is hangos szitkozódást, netán padlóra köpést ingerelt. Még az átkosban is kevéssé ünnepeltük, pedig lett volna miért a vállát veregetni: jobbágykérdés, egyházi túlhatalom korlátozása.
Lám-lám felvilágosult abszolutista sem tehet mindent népe ellenére, s nem tudja az embert boldogítani, ha az nem akarja. Halála előtt, korának meglehetős nagy körben utált figurájává vált, és emlékét sem ápolta az utókor úgy, mint nála kevesebb zavart okozó, de sokkal kevesebbet cselekvő „nagy emberekét”. Tévedés ne essék, nem fogok itt egy Habsburgot ünnepelni, de mocskolni sem. A példa az érdekes. Kora utálja, az utókor sem becsüli, azonban rengeteg intézkedése hatályban maradt, s reformjai a társadalmi elutasítottság ellenére hatottak Magyarországra a későbbiekben is.

Neve, és öröksége fennmaradt, más uralkodókra alig van miért emlékeznünk. Megelőzte korát, s utálta a jelen, az utókor pedig több mint 200 év multán, már nagyon engedékeny vele, sőt…
Érdemes-e párhuzamot vonni Ferencünk tevékenysége és a hajdani uralkodó között? Talán igen, csak nem érdemes. Hogy is van ez? Ez úgy van, hogy nincs annál ma divatosabb, mint Gyurcsányt fikázni. Ismeritek: a döglött (fogatlan) oroszlán stb. történetét. Akik ünnepelték, nagyrészt eltűntek, akik szeretik – tisztelet a kivételnek – elhallgattak, akik irigyelték kétségbevonhatatlan szónoki képességei, hihetetlen tárgyi tudása (emlékezzetek számtalan nyilvános előadására) miatt, ma azok egy része hülyézi, aki gyűlölte, Orbán és hívei, ma vitustáncot járnak. Már csak pár nap és eltakarítja Őt a „teligatyás”MSZP vezérkar: remélik.

Feltehetőleg nem alaptalanul. A tagság támogatná, én úgy érzem, de rendkívül fásult mindenki, hiszen nem öröm egyikünknek sem ekkora ruhát kapni. Mindezek mellé itt van az SZDSZ, Kóka, Horváth Ágnes, na és Horn Gábor. Szép névsor. Azzal együtt, hogy nem értem miért akkor kellene mennie Gyurcsánynak, ha Kóka bukik. A nevük régebben volt összekapcsolható, ma korántsem. Miért is tud gyűlölni ennyire, egy irigy, önző társadalom? Mert lengethetnek bár zászlókat Fidesz ünnepen, ünnepelhetik a reinkarnációt, és teleordíthatják, kommentezhetik a virtuális világot, megannyi öntudatra ébredt hazafiak, azért a lelkiismeretük nem jó. Sok-sok bejegyzésben olvasom, azért kellene reform, de nem így, azért kellene a vizitdíj, de nem így, azért van igazság abban az Őszödi beszédben, de mégis, és valóban: 2,5 millió fizető nem tud fizetni a főpincérnek, ha hozza a számlát a kései szoc-reál-stílusú étteremben.

Akkor most mi van itt elqurva? Minden és semmi. Ferink nagyobb léptekkel haladt, a tagság még csak-csak ügetett utána, a frakció vonakodva, de szavazott, s egészében a szoci vezérkar, és a befolyásosok 2006 ősze óta enyhén szólva nem boldogok. Minimum nehányan fenik a kést, és a mészárlást követően hátbeverésre, vállveregetésre, vagy csak nyugalomra várnak. Mi lesz ezzel megoldva? Hátradőlhetnek nábobjaink, befolyásosaink, kijáróink, lobbistáink, parazitáink = eltűnt, végre. Rövid, max. két évi nyugalom, pangás, semmittevés következhet, úgy, hogy Orbán t.képpen átveszi a hatalmat, csak megtűr minket, mert elhajtottuk azt, aki őt megalázta.


Nem-nem kedves elvtársak: nem lesz egy percnyi nyugalom sem lesz. A Fidesznek és Orbánnak, valamint feltüzelt híveiknek nem elég, nem lehet csak gesztusokat tenni. Ők már mindent akarnak, csak most ezt még nem mondják olyan hangosan. A minden hatalmat a szovjeteknek típusú alakulatról, nekem 1989-től mindig ugyanaz jut eszembe, s nem véletlen, hogy sok egykori elvtárs találta meg gyorsan a helyét az új mozgalomban. Az Auróra ágyúi már dörögtek (ha egyáltalán), s nem kell sokat, csak egy nyúlfarknyit várni a rohamra.


Avagy egy évnyi esélyt ad: de, megindul valami megállíthatatlan erodálódás, s legkésőbb a 2009-es uniós választást követően, valóban nincs tovább. Addig találunk egy pragmatikus, színtelen, szagtalan valakit, s lassan készülünk a vágóhídra. Kétsége ne legyen senkinek: aki előre nem jelzi, hogy behódol, vagy legkésőbb 2010-ig nem hódol be, annak, nem lesz egyszerű az élete. Nem hiszem, hogy agyon akarnának minket lőni, de azért nem lesz ez egy SZOT-üdülés.

Nyilván tovább szűkíti majd a baloldali média mozgásterét, előkészítheti az Alkotmány-módosítást. Kétharmados törvényeket tud majd jó eséllyel módosítani. Mik történhetnek? A termőföld kérdésének végleges rendezése, a nagybirtok megteremtése valamiféle Jakab-gazda módon. A parlament, és az ellenzék súlytalanná tétele. A legkisebb baj a haverok inváziója, ez már csak így van nálunk. Az önkormányzatiság korlátozása, nem jogszabályokkal, egyfajta tekintély-elv alapján. Mikola féle eü. privatizáció. Mindennek az elődre kenése: miért nincs több pénz a nyugdíjasokra, szociális programokra. Hét kilométer autópálya átadását tízszer meg fogjuk ünnepelni. Megtöri a gyűlölt kozmopolita főváros ellenállását s neki hódoló közgyűlést válaszatat.

Végre! 8 év után újra hatalom! Nem fogja ugyanazt a hibát elkövetni, hosszú időre ágyaznak meg a jobboldalnak a mostani tüsténkedők.
Mi a csodát lehet akkor tenni, maradt még azoknak mozgástere azoknak, akik Gyurcsánnyal elképzelhetőnk tartanak egy 2010-es győzelmet?

Maradt, de nem sok. A levegő valóban egy hét alatt elfogyhat. Mit lehet ilyenkor tenni? Ezek a tudásgyár vagy micsoda projektek persze jól hangzanak, meg az új tulajdonosi program is birizgál a reméltnél talán több agyféltekét, de azért ez messze van a 100 lépés sikerétől is, nem hogy egy igazi fordulattól.

Mi lenne az igazi fordulat? A teljes hadüzenet? Leszámolás mindenféle mutyival, összefonódással, feudális gyakorlattal, csendőr-pertuval, uram –bátyám –nemzetes asszony hagyományokkal, káderek, elkopott elvtársak országával? Lásd Józsefünket, ez aligha sikerülhet.
Újabb reformok? Nincs idő.
Hangzatos bejelentések? Minek?
Nem találom a megoldást? Nem. Nem találom.
Másfél éve gyötrődöm azzal a gonddal, hogy miként lehetne helyreállítani a közbizalmat, s milyen jó lenne újra látni a lelkes tömeget IGEN táblákkal. A politika azonban nem kívánságműsor.

Képzeld el a Fidesz híveket, nem is kell elképzelni, már kétszer suhant ki markukból az elkapottnak hitt siker. Most viszont ismét magabiztosak, rendíthetetlenek, és türelmetlenek.
Nem jó, ha megy, nem jó, ha marad, nem jó, ha belevész szürke két évbe a megrendült MSZP, az sem jó, ha azonnal bukunk, az sem jó ha Orbán jön, de az sem jó ha Kósa jön, mert akkor is Orbán jön. Az sem jó, ha valami csoda folytán az MSZP győzne, az sem jó felbomlik a koala, az sem jó, ha simán hozza a 2/3-ot a Fidesz.

Akkor mi a fene a jó, ennek a szeretett, de elátkozott helynek?

Minden ország elérheti azt az ihletett pillanatot, amikor felül tud emelkedni babonáin, rögeszméin, ellenségeskedésein, bozótharcain, megállás nélküli presztízs-csatáin.

Gyurcsány és Orbán találkoznak (nem vicc). Mélyen egymás szemébe néznek, és megállapodnak, hogy mostantól hallgatnak egymásra, egyeztetnek, nyugalmat teremtenek, senki sem feljebb való a másiknál, csak most az egyik kormányoz, a másik hagyja, és két év múlva ez fordítva is működhet, de nem a folytonos kormánybuktatás rémével elegyítve, hanem csak úgy a maga „unalmas” demokratikus kormányzati-ellenzéki módján.

Az ország szekere pedig elindul, s öt év múlva integetünk szlováknak, románnak, tán még az osztrák sógornak is, mert már látjuk magunk előtt egyre közeledő tiroli gatyás, nevetséges lábait. Ehhez semmi több nem kell, mint legalább KÉT ÁLLAMFÉRFI. Olyan lehetetlen kívánalom ez?

A 2006-ban még, falusi Elvisnek öltözött, immár kevésbé fiatalember, mostanában nagyon újhodni akar, sőt mintha mindent elölről akarna kezdeni. Ez kissé nehéz lesz, de minap, azt mondta az újdonsült márciusi ifjú, hogy nincs lehetetlen, s a jövőt a jövő nemzedéke építi, még ha soha nem járt, vagy járhatatlan utakon kellene is haladniuk.
Nézzük, hogy merre is vezethet ez az út? Nyilván onnan szeretné kezdeni, ahol elkezdte, de most jobban figyelne és az igazi rendszerváltás is megvalósulhatna.
Egyet csettint, keverint egyet varázspálcájával, és íme az eredmény:

1. Hoppá! Visszaállt a Kádár rendszer. Az öreg éppen búcsúzkodik a Központi Bizottságtól, kissé zavaros a beszéd, s jő egy segítő, csillogó szemű ifjú, aki lelkesen kikíséri, hogy minél könnyebb legyen a hatalomváltás, elmenőben János bácsi fülébe súgja, hogy a KISZ-ben, az a Gyurcsány nagyon veszélyes – az öreg egyetértően biccent.
2. Grósz érkezik, és fehérterrort emleget, fontolgatja a munkásőrség bevetését, de megjelenik az imént látott ifjú, valamit mond Grósz Károlynak, az elszégyelli magát, majd barátságosan megveregeti a kedves fiatalember vállát.
3. Németh Miklós tipródik a dolgozószobájában, nem tudja eldönteni, hogy táncra pattanjon-e, vagy bevalljon mindent az adósságról. Kopogtatnak. Belép a délceg felcsúti ifjú, könnyedén dekázva megy a miniszterelnök dolgozószobájáig, majd a székbe passzolja a labdát. Odadobja Miklósunknak a bőrt, majd saját helyével kínálja. Amaz leül, a meglepetéstől is, és megkérdezi, hogy mi járatban vagy Te legkisebb felcsúti fiú? - El kell mondanod az igazat miniszterelnök úr, a népet nem lehet tovább becsapni, majd én segítek, nem lesz semmi baj, egy monoki származású ember csak igazat mondhat, nekem elhiheted, én vagyok a reinkarnáció.
4. Nagy Imrét ismét kihantolják szegényt, új a ravatal, új a koreográfia. A márciusi ifjak temetik újra. Az oroszok rettentően félnek, mert megüzente nekik a Viktor – suttogják a tízezrek a megemlékezésen, hogy ha nem mennek: kiveri őket.
5. Szeptemberben, kis termetét kihasználva a vasfüggönyhöz lopódzik, és átvágja a drótot, így először az NDK-s gyerekek menekülhetnek, a szülők csak aztán, ahogy nagyobb lett a rés.
6. Nem, Prágában nem járt, az DFT (FÜR) Tamás volt. A csehek az ügyet gyorsan lezárták, meg a Tomit is, bár habzott a méregtől.
7. Grósz és Berecz nagyon ragaszkodnak az egypártrendszerhez, meg piszkosul utálják Pozsgayt, Némethet, meg a többit. Megérkezik az ellenzéki kerek asztal ifjú lovagja és megnyugtatja őket, hogy lesz egy „négy igenes” szavazás, Pozsgay semmiképpen nem lesz köztársasági elnök, Németh külföldre megy, és neki már van egy jó embere az ideiglenes köztársasági elnöki posztra: a megbízható Szűrös Mátyás.
8. Választásokhoz érkezett az ország, sokáig húzták-vonták magukat az MSZMP maradéka, meg az MSZP is, de nincs mese – választani kell. Narancsos színekbe öltözik az ország, a korszak új Petőfije azonnal szakít az SZDSZ-el, megjósolja árulásukat. Kiss János elfehéredve tiltakozik, Magyar Bálint azt mondja, hogy soha. Viktor figyelmezteti, hogy- soha ne mondd, hogy soha.
9. A kerekasztal radikálisai mégsem jutnak ötről - a hatra, illetve csak 7%-ra, így Antall alakít kormányt. Behívatja az első-számú márciusi ifjat, és eztán folyton kapcsolatban állnak. Megállapodnak, hogy az SZDSZ-MSZP méregfogát kihúzandó, időnként lehazugozhatja a kormányt, sőt térdre-imára küldheti a KDNP-t.
10. 1994 – minden adott az MDF bukására, s a FIDESZ győzelemre, verítékezve ébred ágyában ifjú hősünk. Először nagyon boldog volt, mert a saját fején látta már a koronát, de a másik kis ember a Horn fejére került valahogy. Igaz elég fura korona volt: a vállán volt a támasztéka, és mintha a fejébe is fúrták volna azt. Legalább pucss-biztos.
11. Gyorsan peregnek az események. Tocsikra, Princzre és a többi gyanús alakra állítja megbízható, szakmailag kiváló rendőr ismerősét, Pintér urat, aki kapitányosan intézkedik. Deutsch majdnem elrontja az egészet a nagyi megfigyelési ügyével, de elfelejtődik, hogy megleste valami komcsi a nagymamit. Már nem fontos. Majd kell valami beléptető-rendszer a mama hálószobája elé.
12. Torgyán húslevese ízlik, a frissen megválasztott ifjú, az abrosz alatt próbálgatja a kését. Érdeklődik, hogy valóban van-e Józsi bátyám fiad? Menyem is mondja az öreg, jól ért a repüléshez. MegSzabadítja Józsi bácsit államtitkárától, és fia gondjától.
13. Medgyessyvel nagyon óvatos, az örök futballista-igazságra gondol, az esélytelenebb csapat is szokott nyerni. Ki akarja játszani az aduászt: a D -209- es alsót, de nem találja. Valaki ellopta.
14. Ál-ifjak, a választásokat követően hidat foglalnak. Budaházy már ott van, de Tomcat bringája elromolhatott.
15. Suttogják, hogy feltűnt az MSZP környékén az ősellenség: a Gyurcsány. Nem retten meg. Főnyereménynek nevezi.
16. Medgyessy elszívja az utolsó kubai szivart, és útegálazáshoz érkezve lemondatja magát.
17. Gyurcsány hatalomra kerül, semmi gond. Dupla annyi támogatója van a márciusi ifjaknak. Ezt a győzelmet behúzzuk fiúk. Váratlan, ijesztő szurkolói kórust hall a szembe szektorból: Húzzunk bele! Rosszat sejt. Mindig megérzi a büdöset, nemrégiben Jel-et látott. Mindegy: megvívnak a kezdő körben. A népek üvöltve drukkolnak. Nem érti, állandóan bocsánatot kér, mi veszi rá a nyelvét erre? Hol lehet a Kudlik, már csak ő segíthet. Ibolya belekarol. Lekíséri. Nagy meccs volt Viktor, jól játszottál, csak a gólhelyzetek kihasználása, azzal volt baj, meg a serverrel. ? - Nem értek a számítógéphez: rebegi.
18. Az utolsó pontnál váratlanul felébred – reménykedik, hogy csak rossz álom volt, de Anikó megnyugtatja, hogy nem. Valóban, Gyurcsány még mindig a miniszterelnök.
19. Megnyeri még mindig ifjú csapatával a rendszerváltást követő legnagyobb közvélemény-kutatást. Boldog. Budaházy és Toroczkai keresik. Őket is keresik a rendőrök.
20. Ismét a híd, nagyon szereti azt a hidat, az Erzsébetet, azt mindig lezáratja, ha olyanja van. Sokszor érez erre késztetést. Bemondatja a Tv-ben és Philippel, a félmilliót. Mondják neki, hogy talán a tizede. Nem érdekes győztünk. A helytartótanács reszketni méltóztat. Valaki megszólal, hogy nem, a Lánchídnál sétál. Gyorsan véget vet az egésznek. Alaposan megtapsolja seregeit, és elsiet. Hívjátok Budaházyt! Veti oda foghegyről, távoztában.