Történelmünk híres mondatai, és következményeik
A mondat, a történet nem érthető meg a hosszas bevezető nélkül. Tanultuk – tanulgattuk anno, ki jobban – ki kevésbé – én jó „töris” voltam, de ilyen részletekbe menően nem világította meg a tankönyv, vagy a tanerő a történetet. A bukott szabadságharcot követően évtizedekig duzzogtunk, tán még ellen is álltunk, azután az uralkodó nagy bajba kerülve, ünnepélyes külsőségek mellett, drámai beszédet mond nemes urainknak, hiszen nem messze álltak már Bécstől a franciák és a bajorok. Uraink meghallgatták őt, látták ünnepélyes öltözékét, karjában a pici Józsefet, szemében a könnyeket, s merő lelkesedés vett erőt rajtu(n)k, egy hangon kiáltották: „Életünket és vérünket”. „Vitam et sangvinem pro rege nostro!”
Egyvalaki humoránál volt, aki megjegyezte, hogy de zabot nem. „Sed avenam non…” Menekülnie is kellett, hiszen kardélre hányták volna a frissen belelkesült urak.
A történet alább következő részleteiből kiderül, hogy a frissen összetrombitált magyar had, minden harci tapasztalat nélkül, hozzá nem értő vezérek alatt, télen(!) bucira verte az ellent.
„Télvíz idején kezdték meg a visszatorló hadjáratot. S ez a gyakorlatlan hadsereg, mely egy varázsütésre támadt elő a földből, mely ócska fegyvereket kapott, ahol talált, melyet tisztek gyanánt alispánok és szolgabírák vezettek; melynek tábornagyai és tábornokai a királynő által hirtelenében kinevezett magyar mágnások, zászlós urak voltak; már januárban túlkergette az Enns folyón az egyesült francia-bajor hadsereget, visszafoglalta Passaut, bevette Linzet, foglyul ejtve a tízezernyi francia helyőrséget, onnan betört Bajorországba; február 13-kán Mentzel és Trenk pandúrjai elfoglalták Bajorország fővárosát, Münchent, s Károly Albert, ki éppen egy nappal előbb koronáztatta meg magát Frankfurtban császárnak, ki három hó előtt Bécset és Magyarországot akarta elfoglalni: országtalan földönfutóvá lett; a magyar és horvát szabadcsapatok száguldoztak keresztül a szép, gazdag Bajorországon, dúlva és fosztogatva kegyetlenül.”
Magyarország ez időkben a Rákóczi szabadságharc miatt elnyomva, lerombolt váraival, lelkét vesztett népével, szégyentől marcangolt öntudattal, Rákóczira hiába várva töltötte napjait. Ekkor jön egy újabb csapás, a Habsburgok női ágának uralkodóként való elfogadása.
1722-23 Pragmatica Sanctio kiadása (Habsburgok nőági örökösödését fogadtatja el, örökös tartományok és Magyarország feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz, közös védelem, Magyarország saját törvényei szerint kormányoztatik.
Képzeljük, el, miként fogadhatta e hírt rodostói magányában a vezérlő fejedelem. Szerencsére (?) nem kellett megérnie a királynő trónra lépését. Térjünk vissza az 1741-es év fejleményeire. Szóval győztünk, ismét benyargaltuk Európa nyugati területeit, megmutattuk a franciáknak is, hogy hol a határ, és hosszú időre megerősítettük a Habsburg ház uralmát. Jól kib…nk magunkkal, vagy nem? A csoda tudja. Futballpéldával élve: hosszú ideje formán kívüli, többszörösen vert sereg voltunk, normális csapatot nem hogy nem tudtunk, nem is akartunk kiállítani. Mindennemű ilyen felhívást kiröhögtek, vagy kipfújjoltak a tekintetes rendek. A Habsburg ház a külső támadás miatt a szakadék szélére kerül, valami bajor fityfiritty már ki is kiáltatja magát többek között, hazánk uralkodójának is. Végszükségben érkezik Pozsonyba Mária Terézia, a képek alapján nem is túl vonzó királynő, karján a gyermek, néhány könnycsepp, megrendítően lelkesítő beszéd: erre a Mi romantikus lelkületű nagy és középnemeseink, az akkori elit, többségében legalább passzívan ellenálló urai, fogják magukat, és lényegében mindent felajánlanak: hiszen életünknél, és vérünknél nincs, nem lehet többet odaadni. Fiatal magyar ifjakból testőrséget állítunk, (sic) az uralkodónő mellé. Milyen hála következett? II. József refomjai, Martinovicsék vérpadja, Kazinczy börtöne, a magyar nyelvhasználat még egy évszázados tiltása, az önállóság teljes korlátozása, majd 1848, és végül, Arad, a vértanúk, aztán nem sokkal a bukásában is dicsőséges forradalom és szabadságharc után ismét kiegyeztünk, mi több: mintha Mi tettünk volna több engedményt. Megalázkodtunk, megalkudtunk, vagy józanul mérlegeltünk? Nem hiszem, hogy ennyire a jövőbe láttak volna a döntéshozók, de tény, hogy négy évtizedes, töretlen, soha nem tapasztalt fejlődés következett. Mai városaink, Buda és Pest épületei, a pályaudvarok vasutak, indóházak, utak, malmok, üzemek, gyárak nem lettek volna, nem lennének, ha nem lett volna a kiegyezés. A sértődött időszakaink egyre kevesebb ideig tartanak, ahogy felgyorsul sz élet, 1956. novem,ber 4-ét követően, 1957. május 1.-én komoly, el nem hazudható tömeg tapsol Kádárnak. 1963-ra, a társadalom végeredményben megbékél, és elfogadja a diktatúra ajánlatát…Mai fásult, hitehagyott jelenünkben, hol is lehet az a hölgy, gyermekkel a karján, aki kivezeti ebből a mai apátiából, stílszerűen meghatározva: Mária országát. Kinek is ajánlhatnánk fel Életünket és Vérünket?
